Testi és lelki egészségünk érdekében meg kell tanulnunk nemet mondani, hiszen képtelenség minden felkérésnek eleget tenni, minden elvárásnak megfelelni anélkül, hogy belebetegednénk. Vajon lehet-e nemet mondani, anélkül, hogy másokat megbántanánk? Mikor mondjunk nemet és mikor igent? Hányféle „nem” létezik, és miért olyan veszélyes szó a „talán”? Szőnyi Lídia pszichológus írása következik.

A „nem” az egyik legnehezebb szavunk, amit nem egyszerű sem kimondani, sem meghallgatni. Mindennapjainkban folyamatosan döntenünk és választanunk kell, és miközben valami mellett letesszük a voksunkat, nemet mondunk számos más dologra. Képtelenség minden felkérést, segítségkérést elvállalni és teljesíteni, sőt, nem is tanácsos, ugyanis a kutatások bizonyítják, hogy az alárendelődő, mindenre bólogató attitűd gyengíti az immunrendszert, és megnöveli a különböző fertőzések kockázatát. Mentális egészségünk záloga, hogy képesek legyünk elsajátítani a nemet mondás képességét.

Fogadd el magad!

A nemet mondás képessége összefüggést mutat az önbecsülésünk szintjével. R.W. Emerson szerint „az embernek először magában kell tudni megállni, hogy képes legyen eredményesen együttműködni másokkal.” Természetes, hogy nem akarunk megbántani másokat, és azt akarjuk, hogy szeressenek minket. Ugyanakkor nem egészséges, ha a szeretetért, megbecsülésért vagy elismerésért olyan dolgokat vállalunk, amelyeket valójában nem szeretnénk megtenni, vagy annak ellenére, hogy szívesen megtesszük, túlzott mértékben leterhelnek és kiszipolyoznak bennünket.

Ennek hátterében általában az alacsony önbecsülés húzódik meg, amelyet a túlzott segítőkészséggel és feladatvállalással, illetve az ezekből származó pozitív külső megerősítésekből kompenzál az alacsony önértékelésű személy. Mivel az önbecsülése azon múlik, hogy másoknak mennyire van szükségük rá, egyszerűen képtelen nemet mondani, a másik kéréseit vagy a segítségnyújtást elutasítani, vagy a saját igényeit anélkül kifejezni, hogy önzőnek érezné magát.

Ennek a csapdának gyakori végkimenetele, hogy a saját igényeit háttérbe szorító, a másik segítésében feloldódó személy elkezdi mártírszerepben látni és láttatni magát, nem vállalja a felelősséget a saját döntéseiért és érzéseiért, hanem mindezekért a környezetét okolja. Úgy érzi, feláldozta értük az életét. Ez azonban megakadályozza, hogy egyenrangú kapcsolatokat alakítson ki, és megtapasztalja a valódi intimitást és lelki közelséget.

Az önértékelés a gyermekkori élményeinken, a családunkból hozott mintákon, tiltásokon és elvárásokon keresztül formálódik.

Ha valaki autoriter, tekintélyelvű nevelésben részesült, ahol a szülő teljes hatalommal uralkodott a gyermek felett, soha nem mondhatott nemet és megtörték az akaratát, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem tud elindulni a saját útján, mivel nem sajátította el, hogy önállóan gondolkozzon és döntéseket hozzon. Kapcsolati szorongása és függőségi igénye miatt túlzottan ragaszkodik, és minden területen igyekszik megfelelni az elvárásoknak, ezáltal próbálva összeszedegetni az önbecsüléshez szükséges építőköveket.

Természetesen a szilárd önbecsülés nem jelenti azt, hogy olyannyira elégedettek vagyunk magunkkal, hogy azt gondoljuk, nincs szükségünk másokra, és mindent tökéletesen tudunk vagy csinálunk. Alexander Oakwood a „Mikor mondjunk nemet és hogyan, avagy út az önbecsüléshez” című könyv szerzője szerint elfogadni magunkat azt jelenti, hogy elfogadjuk a külsőnket, a vérmérsékletünket és a szellemi képességeink határait, továbbá elfogadjuk, de megváltoztatható tényként kezeljük a szokásainkat.

Nem minden „nem” vezet célra

A „Mondj nemet!” persze nem azt jelenti, hogy minden helyzetre nemet kell mondanunk, hanem hogy el tudjuk dönteni, hogy mikor mondjunk igent és mikor nemet, és kitartunk a döntésünk mellett. Alexander Oakwood könyvében négy különböző „nem”-et különít el aszerint, hogy milyen érzelmi töltetet hordoz.

A legegyszerűbb helyzet az egyeztető NEM esete, ugyanis itt nem szembesülünk sem külső, sem belső ellenállással, hanem két szilárd önbecsülésű, megfelelően önérvényesítő ember a kölcsönös érdekek és közös álláspont mentén mond igent vagy nemet. Nem akarják egymást legyőzni, nem az önigazolás vezérli őket, csupán a tényekhez való viszonyulásukat fejezik ki.

Ahhoz, hogy az egyeztető nemet ki tudjuk mondani, gyakran szükség van az önérvényesítő NEM-re, amikor nemet mondunk a manipulációra és az érzelmi zsarolásra, ami amellett, hogy megakadályozza az egyenrangú kapcsolatok kialakítását, hosszú távon mindkét félből áldozatot csinál, és megfosztja őket attól, hogy a valóságot lássák, mert ehelyett egymást figyelik.

A makacs NEM egy olyan csapda, ami bár elégtételt nyújt a pillanatnyi érzelmeinkre és indulatainkra nézve, ugyanakkor gyakran a valódi érdekünk ellen szól. Amikor makacs nemet használunk, pszichológiailag ugyanazt tesszük, mint amikor behódolunk. Bár a mechanizmus ugyanaz, a makacs nem valójában a behódoló igen visszájára fordítása. Ha az igennel és a ragaszkodással nem tudunk elismerést kicsikarni, akkor ellökjük a másikat, de ugyanúgy tőle függünk, lessük minden rezdülését, de nem azért, hogy egyetértsünk vagy megtegyük, amit kér, hanem hogy ellenszegüljünk neki és elutasítsuk.

A lázadó NEM egy nyílt szembeszegülés, ami a hároméves dackorszak vagy a kamaszkor idején még az identitásunk megerősítését szolgálja, de felnőttkorban csak akkor vezet célra, ha olyan kérdéssel találkozunk, amellyel kapcsolatban az elhatárolódásunk szükséges és fontos lépés.

Hogyan mondjunk nemet?

Nick Enfield nyelvész szerint a „nem” kifejezéstől annyira félünk, hogy mindenképpen megpróbáljuk elkerülni és más módokon, nonverbálisan vagy valamilyen apró hangadással, például sóhajjal kifejezni az elutasításunkat. Ebből a másik fél általában előre tudja, hogy milyen válaszra számíthat, így elkerülheti a valódi elutasítást azzal, hogy átfogalmazza a mondanivalóját („Jó lenne, ha segítenél holnap… vagy mégsem érsz rá?”). Persze mindig vannak olyan erős akaratú emberek, akik nem értenek ezekből a finom jelekből, és rá szeretnének venni olyan dolgokra, amiket nem szeretnénk megtenni.

Talán az egyik legnagyobb nehézség, ha úgy érezzük, hogy nyomást gyakorolnak ránk, és olyan helyzetbe hoznak, hogy azonnal kell válaszolnunk.

Ilyenkor érdemes egy pillanatra megállni, és időt kérni, végiggondolni a lehetőségeket, hogy tiszta fejjel tudjunk dönteni. Senkinek nincs joga számon kérni, hogy miként osztjuk be az időnket, és mik a prioritások az életünkben. Fontos tisztázni, hogy miért vállalunk felelősséget, és biztosítani, hogy a feltételek diktálása és az időzítés a mi kezünkben legyen. A döntés előtt érdemes végiggondolni, milyen következményei lesznek annak, ha igent vagy nemet mondunk. Lényeges kérdés, hogy mennyire egyezik az elveinkkel és a céljainkkal, amit mások szeretnének tőlünk.

Ennek végiggondolása abban is segíthet, hogy személyeskedés helyett általános elveinkkel indokolhassuk az elutasítást („Úgy döntöttem, nem vállalok több megbízást, mert a délutáni és az esti időszakot szeretném a családommal tölteni.”) Nem muszáj minden részletet kiteregetni, maradjunk inkább az általánosságok szintjén! Minél több konkrét információt osztunk meg, annál nagyobb lehetőséget adunk a további alkudozásra.

Jó mankó lehet annak a végiggondolása is, hogy miként fogjuk érezni magunkat a döntés után. Megkönnyebbülést vagy csalódottságot éreznénk, esetleg azt, hogy elszalasztottunk egy remek lehetőséget? Nem érdemes félnünk attól, hogy lemaradunk valamiről, hiszen az életben számtalanszor előfordul, hogy egy lehetőség elengedése kinyit egy másik ajtót. Nem élhetünk párhuzamosan több életet, döntenünk kell, mire szánjuk az időnket és az energiánkat. Amikor túl vagyunk a döntésen, fókuszáljunk arra, hogy mit nyertünk a választásunkkal.

Néha könnyebbnek tűnik a határozott „nem” helyett egy bizonytalan „talán”-t mondani, mert így nem zárjuk el magunkat a lehetőségek elől, és nem bántjuk meg a másikat sem.

Ugyanakkor ez egy veszélyes szócska, mert olyan, mintha az ajtó becsukása helyett az ajtórésbe tennénk a lábunkat. A „talán” használatával a másikban reményt ébresztünk, és egy olyan alkufolyamatot indítunk el, ahol lehet, hogy ténylegesen a lábunkra csukják az ajtót, és egy számunkra kellemetlen és fájdalmas helyzetben találjuk magunkat, amiből már nem tudunk kiszabadulni.

Még ha száz százalékig biztosak vagyunk a döntésünkben, akkor is előfordulhat, hogy megpróbálnak meggyőzni, hogy változtassunk elhatározásunkon. Christine Carter szerint ebben az esetben ismételjük meg többször ugyanazokkal a szavakkal, hogy mi a döntésünk. Ha a másik még mindig nem fogadja el, akkor fejezzük ki az együttérzésünket az elutasítás miatt, de továbbra is tartsunk ki határozottan az elhatározásunk mellett („Tudom, hogy ezt nehéz elfogadni, de úgy döntöttem, hogy…”).

Amennyiben ez sem elegendő, mondjuk el, hogyan érezzük magunkat ebben a helyzetben („Kényelmetlenül érzem magam, amikor továbbra is próbálsz meggyőzni, pedig már egyértelműen kifejeztem az elhatározásom.”). Az érzéseink kommunikációja általában jobban meggyőzi a másik felet, mint a logikai észérvek, amelyek csak a további alkudozási folyamatot táplálnák.

Napjaink megnövekedett ingermennyisége között a lehetőségek tárháza végtelen. Nagyon könnyű belesétálni a túlterheltség és a túlvállalások csapdájába. Az életünk annyi, amennyit beleteszünk, de nagyon fontos, hogy lássuk, amikor már túlcsordul. A döntés a mi kezünkben van. Így aztán egyáltalán nem ördögtől való dolog, ha a tarsolyunkban ott lapul a hatékony nemet mondás képessége. Lehet, hogy éppen ennek hatására tárul fel előttünk egy új ösvény, amire ráléphetünk.

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg.