Szakmai hitvallásomat jól kifejezik Pilinszky János sorai:

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.”

Az önmagunkhoz fűződő viszonyunkon, a kapcsolódási nehézségeinken, a fájdalmas élményeinken vagy a diszharmonikus életvezetési mintáinkon való munka során fontos tudni, hogy a kapcsolataink erőteljesen képesek támogatni a nehéz történések belső megszelídítését, ha megtapasztaljuk bennük az elfogadást, a meghallgatást és az értő figyelmet. Az én feladatom, hogy ehhez olyan biztonságos, megtartó-elfogadó környezet teremtsek, ahol a hétköznapok rohanásában megállhatunk, kíváncsi odafordulással és elfogadással rácsodálkozhatunk a saját belső valóságunkra, majd új szemmel megfigyelhetjük mindazt, ami a környezetünkben, a testünkben és az elménkben, az „itt és mostban” zajlik. Ebben a támogató térben elkezdünk másképp gondolkodni az addig minket feszítő nehéz érzésekről, ami hozzásegít egy belső fejlődéshez és elvezet az új, kreatív megoldások megtalálásához.

Thomas Gordonnal együtt vallom, hogy „Az élet egyszerű, de gyönyörű paradoxonja: ha úgy érezzük, hogy valaki őszintén elfogad olyannak, amilyen vagyok, akkor máris hajlandó vagyok elmozdulni e pontról: elgondolkozni, hogyan szeretnék megváltozni, fejlődni, mássá válni, még inkább azzá, amivé válnom csak lehetséges.”